Alphonse Gabriel
Capone, alvilági nevén „Al” Capone vagy „Sebhelyesarcú” (angolul: Scarface),
(Nevének kiejtése: kö-póun, vagy a magyaros-olaszos ejtés szerint: ka-pó-ne.)
(USA, New York, Brooklyn, 1899. január 17. – Florida, 1947. január 25.)
amerikai gengszter, az életéről készített filmeknek és a sajtónak köszönhetően
világszerte ismertté vált, hírhedt bűnöző. A mai szervezett bűnözés alapjait
tulajdonképpen Al Capone fektette le. Ennek fő motorja a korrupcióban rejlett,
aminek ő a mestere volt.
Nevét a „chicagói
gengszter” kifejezés szinonimájaként ismerik az egész világon és egyben ő a
történelem egyik leghíresebb bűnözője. Már 26 éves korára ravasz és éleselméjű
gonosztevővé vált, aki hatalmas pénz felett uralkodott. Minden idők egyik
leghatalmasabb amerikai maffiafőnökeként markában tartotta egész Chicagót. A
Capone-bűnszervezet körülbelül ezer tagot számlált, az alvilági tevékenységek
közül érdekeltek voltak a szeszcsempészetben, a szerencsejátékban és a
prostitúcióban. Capone az 1920-as évek végén az FBI tíz legkeresettebb
bűnözőjének (Most Wanted) listájára került.
Egyetlen gyilkosságot
sem tudtak rábizonyítani, de adócsalás miatt végül 1931-ben sikerült börtönbe
zárni. Az atlantai szövetségi börtönben kezdte büntetésének letöltését, de
1934-ben (biztonsági okokból) átszállították az Alcatraz-szigetre. Rabsága
éveiben egészsége megromlott, elméje kezdett elborulni, szifilisze részleges
bénulást okozott szervezetében. 1939 novemberében, 8 év börtönbüntetés
letöltése után, a félig roncs Caponét szabadlábra helyezték. Már nem volt a
régi, hatalmát soha többé nem tudta visszaszerezni, visszavonultan élt, 1947
januárjában agyvérzést, majd tüdőgyulladást kapott, melyből már nem épült fel.
Nem sokkal 48. születésnapja után, 1947. január 25-én halt meg.
Az 1894-ben emigrált
nápolyi szülők – Gabriele Caponi (1865–1920) és felesége, Teresina „T(h)eresa”
Raiola (1867–1952) – kilenc gyermeke közül negyedikként látta meg a napvilágot
1899. január 17-én, New Yorkban, apja a Caponi nevet később Caponéra cserélte,
mert az amerikaiak folyton így ejtették. Mivel abban a nyomornegyedben, ahová
költöztek, számos más nemzetiség is élt, így a családok egymás és az őket
körülvevő amerikaiak sovinizmusának is ki voltak téve, ezért Capone nem
szerette, ha digónak (olasznak) nevezik, és mindig azt mondta, hogy szülei is
az Amerikai Egyesült Államokban jöttek világra és nem külföldön. Ennek ellenére
a családjával mindig nápolyi nyelven kommunikált. Mivel elég szokatlan volt
„foglalkozásához” az Alphonse (Alfonse) keresztnév, ezért ő maga se szerette,
ha így szólítják, helyette inkább a rövid Al nevet viselte szívesebben.
Zűrös gyerekkora volt,
például az általános iskola hatodik osztályában megverte egyik tanárát.
Viszonzásul az igazgató meg őt verte meg, ami miatt otthagyta az iskolát és
tizenévesen munkába állt. Többek között bolti eladóként, tekepályán,
lőszergyárban és könyvkötőnél is dolgozott, de agresszív, durva és
kezelhetetlen magatartása miatt sehol sem tudott megszokni. Ideálisabb
körülményeket biztosított számára viszont a bűnözés és hamarosan csatlakozott a
hírhedt Five Points Bandához, melynek vezetője – Al későbbi példaképe – Frankie
Yale volt. Legjobb barátja, Lucky Luciano is vele tartott, aki később szintén
az alvilág egyik hírhedt alakjává vált. Capone tízes évei végén Yale brooklyni
Harvard Inn nevű bordélyházában dolgozott csaposként és kidobóként, ahol a
„Sebhelyes” gúnynevet kapta, miután egy lány miatt kitört verekedésben egy
Frank Gallucino nevű huligán késsel megvágta arcának bal felét. Később azt
nyilatkozta a riportereknek, hogy a sebhelyét az „Elveszett Hadsereg”-ben, az
első világháborúban szerezte, pedig katona nem volt soha. Ugyan 1917-ben
behívót kapott, de kezelhetetlen magatartása miatt hamar elbocsátották a
hadseregből. Van olyan legenda is, hogy egy hivatásos bokszoló, akkori bajnok
okozta neki a sebeket, mert Al kikezdett a húgával.
1918-ban Capone
feleségül vette a nála két évvel idősebb Mae Coughlint,[3] egy ír lányt, majd
Brooklynba költöztek, és még abban az évben megszületett fiuk, Albert „Sonny”
Francis Capone. 1919-ben A Long Island-i Amityville-be költöztek, még mindig
Frankie Yale 'alkalmazottjaként'. 1919-ben két gyilkossági per miatt
kényszerültek áttelepülni Chicagóba, sőt Capone egy másik embert is súlyosan
bántalmazott, aki hosszas kórházi kezelésre szorult, de annak emberei vadásztak
rá. A távoli, Kanadához közel fekvő városban John Torrio keze alá került.
Torrio nagyra tartotta Capone tehetségét és mikor végleg összeveszett „Nagy”
Jim Colosimóval (Torrio szeszcsempészettel akart foglalkozni, de Nagy Jim akkor
már úgy meggazdagodott a prostitúcióból, hogy nem látta értelmét a
terjeszkedésnek és nem engedte) elhatározta, hogy megöleti nagybátyját.
Caponéval tervezték meg Colosimo likvidálását. Míg ők megdönthetetlen alibit
szereztek maguknak, egy bérgyilkos végezte el helyettük a 'piszkos munkát'.
A Torrio–Capone duó egyre
nagyobb hatalomra tett szert és akik nem működtek velük együtt, azok véres
háborúra számíthattak. Torrio és Capone nagyon közeli kapcsolatban álltak
egymással, Capone szinte apjaként tekintett rá és soha nem próbálta meg
letaszítani a vezetői tisztségről, habár szeretett volna mihamarabb feljebb
jutni a ranglétrán. 1924-ben az ellenszegülő ír Északi oldali banda (North Side
Gang) vezérét, Dion O’Baniont megölették a brooklyni Frankie Yale segítségével,
de O’Banion halálával nem tudták felmorzsolni a North Side Ganget, több évig
tartó bandaháborúba bonyolódtak velük. Torrio egy ellene irányuló gyilkossági
kísérletben súlyosan megsebesült, melyből csak nagy nehezen épült fel. A
fokozódó problémák, az elharapódzó erőszak és a halálközeli élmény visszavonulásra
kényszerítette Torriót. Miután 1925-ben kijött a kórházból úgy döntött átadja
birodalmát Caponénak: „Al, most már mindenem a tied!” Torrio a harmincmillió
dollárjával előbb visszatért Olaszországba, majd 1934-ben Capone tárgyalására
Brooklynba, ahol azután hátralévő életében politikusként tevékenykedett és
tanácsadóként továbbra is segítette a szervezett bűnözést.
A Négy Kettes nevét az
épület címe adta: South Wabas sugárút 2222. 1919 végén egy kerek képű, kövér
figura álldogált előtte. Ryler Cooper újságíró később így emlékezett vissza:
„Sokszor láttam ott sétálgatni téli éjszakákon, feltűrt gallérral, kezét mélyen
a zsebébe süllyesztve, miközben azt motyogta a járókelőknek, hogy van néhány széplány
odabenn.” A fiatalember Al Capone volt, akkor még Johnny Torrio embere, többek
között a bordélyházi kuncsaftszerzés is az ő feladatai közé tartozott. A Négy
Kettes egy ideig a maffia főhadiszállása volt, ahova csak a maffia tagjai
léphettek be egy acélráccsal elkülönített ajtón keresztül. Az első emeleten
szalon, a második és a harmadik emeleten szerencsejáték-termeket üzemeltettek,
a negyedik emeleten pedig színvonalas bordélyház működött. A pincében számos
gyilkosság történt, miután évekkel később felfedezték a lejáratot, a rendőrség
biztos volt benne, hogy rengeteg gengsztert itt tüntettek el. A szomszédos
Frolics Klub komoly konkurenciát jelentett a Négy Kettesnek, mely ugyanazt
nyújtotta, mint a Négy Kettes, csak alacsonyabb árakon. A konkurencia kiiktatására
a megoldást az egyik gyilkosságból származó holttest jelentette, melyet a
Frolics Klub kemencéjébe tuszkoltak, majd tárcsázták a rendőrséget, és
bejelentették, hogy a szomszédban illegális krematórium működik. A szirénákkal
kiérkező rendőrség berobbant a klubba, és a pincében megtalálták a megégett
holttestet. Azonnal bezáratták és több tetemet ugyan nem találtak, de a klub
soha többé nem nyitott ki. A Négy Kettesben riválisaik hatalmas partival ünnepelték
meg ezt az eseményt.
Torrio
visszavonulásával a 26 éves Caponénak hirtelen egy ezer emberből álló
maffiabandát és háromszázezer dollárnyi forgalmat kellett ellenőrzése alatt
tartania és be kellett bizonyítania, hogy olasz létére más kisebbségekkel
(zsidók, írek, lengyelek) is együtt tud dolgozni. Soha nem adta tanújelét
annak, hogy bárkit hátrányos megkülönböztetésben részesítene vallása, faji vagy
nemzeti hovatartozása miatt, ennek valószínűleg az volt az oka, hogy olyan
negyedben nőtt fel, ahol nem csak olasz származású, hanem sok más országból
érkezett bevándorló is lakott. Talán ő volt az első olyan maffiafőnök, aki nem
elsősorban a nemzetiségük alapján válogatta az embereit. A politikai, üzleti és
társadalmi élet szereplőivel való rendszeres érintkezései révén lassan kezdett
beépülni a közéletbe. Alvilági tevékenységét főleg szeszcsempészetre,
szerencsejátékra és prostitúcióra korlátozta, úgyszólván a közösség szükségleteit
„kiszolgálta”. Caponét olyan emberek vették körül, akikben megbízott, mindent megadott
embereinek, egészen addig, amíg hűségesek voltak hozzá és nem csapták be.
Rivális bandákkal szövetkezett, akik hittek ígéretében, hogy vezetése alatt
majd ők is felvirágozhatnak. Folyamatosan bérgyilkosok célpontja volt az
1920-as években, számtalan alkalommal rálőttek, de életét nyugodtan rábízhatta
testőreire. Egyik ilyen alkalommal, 1926-ban, O’Banion emberei több,
gépfegyverekkel felszerelt kocsit küldtek a Hawthorne Innbe, Capone cicerói
főhadiszállására. Al sértetlenül megúszta: testőre lenyomta az étkező
padlójára, és testével védelmezte. Egymás után intézte el ellenségeit,
különösen a North Side Ganget, leghíresebb gyilkossága, amit saját kezűleg
követett el, egy árulás résztvevőinek a lemészárlása volt. Mikor a Hop Toad
Giunta és két fegyverese függetleníteni akarták magukat – minek érdekében
ellenségeivel is együttműködtek a vezér elpusztítását tervezve –, Capone
meghívta az árulókat a tiszteletükre adott bankettra, majd a parti tetőfokán
elővett egy buzogányt, amely ajándéknak volt becsomagolva, és mindegyiknek
szétverte a fejét. Egy másik eset alkalmával az Illinois állambeli Cicero
polgármestere egyszer olyan intézkedést is hozott, melyet előzőleg nem
egyeztetett vele. Ezért Al a városháza lépcsőjén megütötte és rugdosta, mindezt
úgy, hogy a helyszínen lévő rendőrök nem avatkoztak be.
A Silver Street a
Capone-banda bűnözési körzete volt az 1920-as években a Wisconsin állambeli
Hurley-ben. Legnagyobb része másodosztályú lokálokból állt, ahol a Kanadából
hozott lányoknak a lopás „művészetét” oktatták. Miután kitanították,
szétszórták őket szerte a városban és az országban.
A legtöbb kanadai
elcsalt lány azt hitte, hogy táncosnői állásra hívják, de megérkezésükkor
közölték velük, hogy a munkát más lány kapta meg. Legtöbbjüknek annyi pénze sem
volt, hogy visszafordulhasson, így ezt használták ki. Hamar kitanulták a gyors
lenyúlás művészetét, hogy miután leitatták, hogyan szedjék ki a páciens
zsebéből a tárcát, vegyék ki a pénzt, és csempésszék vissza ugyanoda. Azokat a
lányokat, akik nem akartak ebben részt venni, azokat prostitúcióra kényszerítették.
A szökni próbáló lányok megtorlása verés volt, késelés, vagy ha példát akartak
statuálni, savval arcon öntés. Legtöbbjüket kábítószerfüggővé tették, hogy
könnyebben kezelhetővé váljanak. A táncosnői állás álmából általában sztriptíztáncosnői
rémálom lett. A Silver Street-i üzlet időközben elsorvadt, a második
világháború után a bordélyházak helyett független call-girl hálózatok jöttek
létre.
Chicagóban 1929-re
egyetlen veszélyes riválisa, George „Bugs” Moran maradt talpon. Likvidálását
február 14-ére, Valentin napra időzítette. Jack „Géppuska” McGurn ötlete nyomán
Morant és embereit egy jó üzlettel kecsegtetve a Lincoln Park közelében
található S-M-C Cartage Company garázsába csalták, ahol Capone bandájának
tagjai rendőrruhába öltözve rájuk rontottak, és igazoltatás címén a falhoz
állították őket, arccal a fal felé, majd lőttek. Hét embert (Adam Meyert, Al
Weinshanket, James Clarkot, John Mayt, valamint a Gusenberg fivéreket és dr.
Reinhardt H. Schwimmert, egy maffiarajongó látszerészt) végeztek ki, akik
semmilyen ellenállást nem tanúsítottak, mindvégig azt hitték, rutinellenőrzés
folyik. Capone szerencsétlenségére azonban Moran nem volt közöttük, elaludt,
így elkésett a találkozóról, éppen a saroknál fordult be, mikor észlelte, hogy
mi történik odabent. Moran az ügyben indult nyomozás során egyszer ezt mondta: „Csak
Capone képes így ölni.” Kezdetben azt hitték, Moran embereit valódi rendőrök
mészárolták le, de Calvin H. Godard törvényszéki fegyverszakértő megvizsgálta a
lövedékeket és egyértelműen megállapította, hogy azok nem származhattak
rendőrségi fegyverekből. A gyilkosság eszközei egy évvel később kerültek elő a
profi bérgyilkos Fred Burke otthonából, aki köztudottan Capone bandájához
tartozott. Noha számtalan vádemelés történt, a Valentin-napi mészárlás
tetteseit sohasem sikerült kézre keríteni. Feltehetően ez a tette nagyban
hozzájárult ahhoz, hogy 1930-ban Chicago Első Számú Közellenségének
"nevezték ki" és ezt a címet egészen a közelmúltig egyedül Ő birtokolta.
Ugyanebben az évben
zajlott le az Atlantic City-beli konferencia, a nemzeti bűnözői szindikátust
megelőző alvilági megállapodás. A tárgyalásoknak Nucky Johnson, a város
alvilágának főnöke volt a házigazdája, aki garantálta, hogy nem lesz összetűzés
a helyi rendőrséggel. Johnson álnéven regisztráltatta őket a Break
Luxushotelben, azonban mikor a személyzet megpillantotta Caponét, Nig Rosent és
társait, már mit sem értek az álnevek, egyszerűen nem engedték be őket. Mivel a
gengszterek meg akarták őrizni inkognitójukat, elviselték a megaláztatást,
ekkor csatlakozott a csoporthoz Johnson is, akire Capone azonnal rárivallt,
amit heves és éles vita követett. Egyszer csak Johnson belökte Alt a limuzinba,
és ráparancsolt a többiekre, hogy csatlakozzanak a karavánhoz. A kocsik a Ritz
felé vették az irányt. A még mindig dühös Capone letépkedte a Ritz falairól a
képeket, és mindet Johnson lába elé vágta. Lucky Luciano így emlékszik vissza a
történtekre: „Mindenki az őrület határán volt, és arra koncentrált, hogy
valahogy lecsillapítsa Alt. Nos, így kezdődött a gyűlésünk.” Caponét rengeteg
támadás és kritika érte a Valentin napi mészárlás miatt, ezért, hogy az
indulatokat enyhítse, beleegyezett abba, hogy a találkozó végeztével rövid
időre börtönbe vonul. A gyűlés sikeresen zárult, a végén ő és Johnson
összeölelkeztek. Hamarosan Philadelphiába utazott, ahol fegyverrel való
visszaélésért vád alá helyezték, majd elítélték. Rövid büntetését
Pennsylvaniában ülte le meglehetősen kényelmes körülmények között. Tágas,
egyszemélyes cellát kapott, melyet bebútoroztatott, volt ott szőnyeg, képek a
falon, asztal és könyvespolc, konyhabútor, lámpák és egy értékes rádió,
ráadásul – a többi börtönlakóval ellentétben – mindennap fogadhatott
látogatókat. Telefon ugyan nem volt bekötve a cellájába, de az igazgatói
irodában lévő készüléket bármikor használhatta, és ilyenkor természetesen
egyedül hagyták.[9]
Az 1920-as évek végén a
helyi rendőrségnek nem volt semmi ötlete arra vonatkozóan, hogyan lehetne őt
rács mögé juttatni. A feladat Frank J. Wilsonra, a Pénzügyminisztérium
ügynökére hárult. Elmer I. Irey, az adóhivatal egyik főnöke azzal a javaslattal
állt elő, hogy mivel több éven át nem nyújtott be adóbevallást, Caponét a
Legfelsőbb Bíróság 1927-es határozata alapján ítéljék el, mely fenntartotta a
jogot a kormány számára, hogy adót szedjen még illegális bevételek után is.
Ehhez először is el kellett dönteniük, vajon bruttó bevételei meghaladják-e az
évi ötezer dolláros adómentességi határösszeget, de Caponénak nem voltak
bankszámlái, soha nem írt alá csekket és semmilyen számlát, valamint semmilyen
ingatlan nem volt a nevén. Wilsonnak sikerült a banda belsejébe ügynököket
építenie, mikor erős nyomás nehezedett Alra, az egyik besúgó ezt mondta róla:
„Al úgy zabálta az aszpirint, mint a mogyorót, hogy legalább aludni tudjon.”
Hogy menekülni
próbáljon, öt fegyverest utasított Wilson kivégzésére, a szövetségiek azonban
megneszelték tervét és megpróbáltak hatást gyakorolni rá, hogy hívja vissza
bérgyilkosait, de ő eltűnt, ezért a letartóztatására irányuló próbálkozások
kudarcot vallottak. Az ügynökök Johnny Torrióhoz fordultak, aki éppen
Chicagóban volt. Torrio megmagyarázta Caponénak, hogy a merénylet tervének
lelepleződésével nem ajánlatos azt végrehajtani, így Capone visszavonta a
gyilkosságra adott megbízását. Az ügy bíróságra került és Capone főkönyvei a
szövetségiek könyvelőinek kezébe. 1931. október 24-én Capone végül adócsalás
miatt került börtönbe. Wilson mellett egy másik ügynök is, a fiatal Eliot Ness
is dolgozott Al Capone leleplezésén. Ness az alkoholtilalom megszegését
próbálta rábizonyítani, de törekvése hasztalan volt, mert a társadalom széles
köre éppúgy ellene volt a törvénynek, ezért nem is segítették sokszor a
nyomozók munkáját, sőt előszeretettel vásárolták az alkoholt a gengszterektől.
Ness még látványos akciókkal sem tudott sikereket elérni, mert nem tudta
alapjaiban megingatni a Capone-birodalmat.
1934-ben szállították
át az Alcatraz-szigetre atlantai börtönéből. Egyszer sorba állították a
fodrásznál a rendszeres havi nyírás miatt. A nagyhatalmú maffiavezér Capone
természetesen mindjárt a sor elejére állt, pont James Lucas texasi bankrabló
elé. Lucas ráförmedt Caponéra: „Hé, seggfej, húzz vissza a sor végére!” Capone
megfordult, és megsemmisítő tekintettel nézett végig Lucason: „Tudod, hogy ki
vagyok én, szarházi?” – kérdezte. Lucas kikapta az ollót a fodrász kezéből, és
a hegyét Capone zsíros nyakához szorította: „Ja, tudom ki vagy, hájpacni, és ha
nem húzol vissza ennek a kibaszott sornak a végére, azt is tudni fogom, hogy ki
voltál” – mondta. Capone ezután visszább fogta magát, bár több konfliktusa is
volt rabtársaival.
Nem törődött például a
börtönsztrájkkal, ami egy elítélt halála miatt tört ki, akitől a börtönigazgató
szimulálás címén megtagadta a kezelést, és ő a mosodai munkahelyén maradt.
Ezért rabtársai kiközösítették. A sztrájk letörése után a mosodában egy
ismeretlen elítélt egy tolóablak ellensúlyát vágta a fejéhez, de egy másik rab félrelökte
és így a súly csak a karját találta el. Caponét új helyre rakták, a
fürdőkabinokat kellett felmosnia, mire a rabok egyből felmosórongyos digónak
kezdték gúnyolni. 1936. június 23-án Lucas mögéje lopózott a mosdóban és hátba
szúrta egy ollóval, ami miatt egy hétig feküdt kórházban és utána Lucast
magánzárkába helyezték.[10] Több próbálkozás volt még Capone ellen, de mindig
megvédte magát vagy valaki a segítségére sietett. Ezek a történetek eljutottak
az újságokhoz is, Capone felesége sikertelenül próbálkozott az államügyésznél,
hogy férje másik börtönbe kerüljön át. Büntetése későbbi éveiben egészsége
megromlott, elméje kezdett elborulni, szifilisze részleges bénulást okozott
szervezetében. Büntetése lejártakor, 39. novemberében a 39 éves, félig roncs
Caponét szabadlábra helyezték.
Egy baltimore-i
kórházban kezelték, majd a családja elvitte őt floridai birtokára, ahol
életének utolsó nyolc évét töltötte, mentálisan világos és sötét periódusok
váltakozásában. Capone kétséget kizáróan tudtán kívül már ifjú korától
szenvedhetett valamilyen elmebetegségben, amit alátámasztanak, hogy elég
gyakran voltak ok nélküli dühkitörései. Ez a betegség elhatalmasodott rajta a
Sziklán eltöltött idők során, és amikor kiszabadult, már a teljes idegrendszere
az összeomlás szélén volt.
Chicagói emberei
gyakran meglátogatták, de már nem tudott visszatérni alvilági tevékenységéhez,
sosem lett újra a régi önmaga. A chicagói újságírók megkérdezték régi hűséges
segítőjét, Zsíros ujjú Guzikot, vajon Capone visszatér-e valaha a banda élére.
„Al tiszta hülye” – volt a válasza. 1947. január 21-én agyvérzést kapott. Bár
az öntudatát hamar visszanyerte, és egy időre jobban is érezte magát, január
24-én tüdőgyulladást kapott, melyből már sosem épült fel, másnap, 8 nappal 48.
születésnapja után meghalt.
A sebhelyes arcú című
film 1932-ben készült. Két jelentős film előzte meg, A kis Cézár és a
Közellenség. A sebhelyes arcú keltette a legnagyobb hatást az Al Caponétól való
félelem miatt. A sebhelyet pontosan ábrázolta, ám a hitelesség nem mindig volt
pontos a filmben, különösen a főhőssel kapcsolatban. Capone elég erős
hasonlóságot látott a filmben és magában felfedezni, ezért elküldte két
bérgyilkosát, hogy derítsék ki az igazságot. A forgatókönyvet Ben Hecht írta
Howard Hughes stúdiója számára. Egyik éjjel kopogtattak Hecht Los Angeles-i
hotelszobájának ajtaján, két sötét alak állt az ajtóban a forgatókönyv
másolatával. „Te vagy az a fickó, aki ezt írta?” – kérdezték. Az író beismerte,
hogy ő az. „Ez az anyag Al Caponéról szól?” – folytatták a faggatást. „Uramisten,
dehogy! Nem is láttam Alt” – magyarázta Ben, majd felsorolta a gengszterek
nevét, akiket még riporter korából ismert. Capone bérgyilkosai megnyugodtak.
„Akkor O.K. Meg fogjuk mondani Alnek, hogy ez az anyag, amit írtál, más
fickóról szól.”, majd az ajtóból visszafordulva még megkérdezték: „Ha ez az
anyag nem Al Caponéról szól, miért »A sebhelyes arcú« a címe? Mindenki rá fog
gondolni.” Ben találékony válasza ez volt: „Nos, pont ezért ez a címe, mivel Al
egyike korunk leghíresebb és leglenyűgözőbb embereinek. Ha »A sebhelyes arcú« a
film címe, mindenki meg akarja majd nézni, arra számítva, hogy Alról szól. Az
üzletnek ezt a részét rendezői ügyességnek hívjuk.” Ezt a választ azonnal
elfogadták a gengszterek. „Meg fogjuk mondani Alnek. Ki a faszom ez a Howard
Hughes?” Ben megnyugtatta őket: „Neki semmi köze a dologhoz, pusztán ennek a
kurafinak van meg a pénze hozzá.”. „Oké. A pokolba vele”' – válaszoltak a fiúk,
és megbékélve távoztak. Chicago városa a második világháború kitöréséig a
filmet betiltotta.
Nagyon sokan még ma is
tévesen azt hiszik, hogy Eliot Ness szövetségi ügynök fogta el Caponét. Ez
azonban nem igaz, hiszen Ness találta ki a történetet. Már korábban is azzal
akart híressé és gazdaggá válni, hogy leszámol a gengszterfőnökkel. Caponénak
azonban nem volt igazi ellenfél Ness, sőt többször bohócot csinált belőle,
mivel egy-egy akciója során seregnyi újságíró és riporter követte ez elég
komoly sajtóvisszhangot is kapott.
Capone nem pusztán a
szervezett bűnözés atyja, hanem ő alakította ki azt a máig élő gengszter divatot,
amit a mostani maffiavezérek is éppúgy szívesen követnek. Capone korábban ki
nem állhatta, ha a sajtó foglalkozik vele, de később rájött, hogy a népszerűség
sokat javíthat hírnevén, sőt segítheti is a hatóságok elleni küzdelemben, mert
akkor a közvéleményt maga mellé tudja állítani. Sokat állt fényképezőgép és
kamera elé elegáns ruhában, megnyerő mosollyal és kedves magatartással.
Kifejezetten népszerű lett így sokak körében. Népszerűségét fokozta, hogy a
nagy gazdasági válság idején ételt osztott a rászorulóknak, amivel az emberek
rokonszenvét akarta megnyerni, amikor a bíróság elé állították. Valójában a
közvélemény rokonszenve ellenére nem sikerült kihúznia magát a csávából, mert
épp a hírneve okozta a vesztét is. Köztudomású volt, hogy mivel foglalkozik,
ráadásul az adócsalás bűntettét még a vele rokonszenvező emberek többsége is
egységesen elítélte.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése